Sajnálom
Sziasztok! Nagyon,nagyon régen írtam, és teljesen akaratlanul sikerült hosszabb ,,mosolyszünetet"tartanom az előző eltűnésemnél. Nagyon,de nagyon jól esne mindnyájunknak,ha csodálatos hírekkel szolgálhatnék,de el kell,hogy keserítselek titeket: nagyon rosszul vagyok.
Egyébként sem akartam írni tanév végén. Ott volt az osztálykirándulás, dök nap, ballagás, tanárbúcsúztató. Azért hanyagoltam a blogolást akkoriban, mert nem akartam feljönni arra a helyre, ahol a múltammal szembesülhetek. Hát előbbi sikerült,de utóbbi nem. Sokszor néztük vissza a közös képeket az osztállyal, régebbi írásaimat kaphattam vissza, és rengetegszer jutott eszembe az: hogy most is álboldog vagyok. Milyen jó lenne,ha most valóban nem lennék depis és elhízott, azt vehetnék fel,amit csak szeretnék,ráadásul jól állna, és felszabadult lennék. De csak áltatom magam. 1-1 jó esemény után mindig síróroham jött rám, ami mindig 1 gondolatig vezetett: az élet milyen gyorsan lepörög előttem. Mennyi mindenen vagyok túl,és mennyi minden történhetne velem az életben,ha engedhetném. De nem engedem. És hova jutottam el 14 évesen(erről később lesz szó). És ha már rövid az élet,miért nem használom ki? Elhunyt a nagypapám, akit alig ismertem, (pedig megannyiszor találkoztam vele,és mégsem beszélgettem vele...pedig jófej volt. Vajon tudta,hogy szeretem?)vagy ott van a balett tanárnőm. Nem küldtem neki semmi ajándékot se. Ez annyira elkeserít. Sose mondom senkinek,hogy szeretem, csak úgy vagyok,érzelmek nélkül. De ha kell,bőgök a sok hülyeségen.
Most abban a helyzetben vagyok, 1 hét nyári szünet után,hogy ennél borzalmasabb fájdalmat még nem éreztem. Megöl az unalom, mert tudom,mennyi mindent csinálhatnék. Készíthetnék egészséges kajákat, mehetnék reggel futni, este biciklizni, találkozhatnék a barátaimmal, olvashatnék szépirodalmat, tanulhatnék, írhatnék könyvet, fejthenék rejtvényt, rendet rakhatnék, takaríthatnék, csavaroghatnék a városban. Ehelyett beteges zenemaratonokat nyomatok(8 órásakat), falom a csokis zabkását, a többi időben pedig netezek.
Odajutottam,hogy mostmár visszafordíthatatlan az egészségügyi állapotom. A vállam ennyire még sose fájt, mostmár átlagban másfél- kettő órába telik elaludni. A striák nagyon vastagok és vörösek a combomon, az oldalamon, és a vádlimon. Zabálás mellett fogytam 3 kilót!!! Mind izomból,úgyám! Eddig legalább a fenekemen volt izom, most az is egy hatalmas löttyedt valami lett, a hátamról és a hasamról nem is beszélve,azok a legborzalmasabbak. Odáig jutottam,hogy nehezemre esik lehajolni és reggelente felkelni az izomhiány miatt. A hajam is csak tovább töredezik.
Tudjátok,mi még a durva? Hogy volt néhány olyan nap,amikor úgy voltam vele,hogy na,akkor ma majd egészségesen táplálkozom, és hasznos dolgokat csinálok. Bumm nekem, egy csokis zabkása. Megint. 100gr zabból, rengeteg cukorral. Tegnap ettem rántott húst, rosszul lettem tőle. A szervezetem felismerte a proteint,és fájt tőle a hasam. Ma sült csirkemellet ettem,azt már jobban bírtam, de félek,hogy mostmár megpecsételődött a sorsom.
Nem tudom,mit tegyek. Félek lépni a változás felé. Éppen ezért: rettegek,hogy bár változom, ugyanúgy izomhiányos, depressziós, csúnya, kövér maradok.
Ha ez nem lenne elég, már az új osztályom is tudja,hogy bolond vagyok. Csak egy rövid sztori: sikerült belépnem,és mivel mindenki ismer mindenkit személyesen, ezért úgy gondoltam,bemutatkozok. Tudjátok, a tipikus cuki lányt adtam. Igaz,így sikerült szereznem egy lájkot meg egy új barátot, de többiek inkább csak jól kinevettek. Hálistennek nem lettem mém,de azért eléggé beparáztam.
Kérdés: mit várjak ezek után? Úgy az élettől?
Egyébként sem akartam írni tanév végén. Ott volt az osztálykirándulás, dök nap, ballagás, tanárbúcsúztató. Azért hanyagoltam a blogolást akkoriban, mert nem akartam feljönni arra a helyre, ahol a múltammal szembesülhetek. Hát előbbi sikerült,de utóbbi nem. Sokszor néztük vissza a közös képeket az osztállyal, régebbi írásaimat kaphattam vissza, és rengetegszer jutott eszembe az: hogy most is álboldog vagyok. Milyen jó lenne,ha most valóban nem lennék depis és elhízott, azt vehetnék fel,amit csak szeretnék,ráadásul jól állna, és felszabadult lennék. De csak áltatom magam. 1-1 jó esemény után mindig síróroham jött rám, ami mindig 1 gondolatig vezetett: az élet milyen gyorsan lepörög előttem. Mennyi mindenen vagyok túl,és mennyi minden történhetne velem az életben,ha engedhetném. De nem engedem. És hova jutottam el 14 évesen(erről később lesz szó). És ha már rövid az élet,miért nem használom ki? Elhunyt a nagypapám, akit alig ismertem, (pedig megannyiszor találkoztam vele,és mégsem beszélgettem vele...pedig jófej volt. Vajon tudta,hogy szeretem?)vagy ott van a balett tanárnőm. Nem küldtem neki semmi ajándékot se. Ez annyira elkeserít. Sose mondom senkinek,hogy szeretem, csak úgy vagyok,érzelmek nélkül. De ha kell,bőgök a sok hülyeségen.
Most abban a helyzetben vagyok, 1 hét nyári szünet után,hogy ennél borzalmasabb fájdalmat még nem éreztem. Megöl az unalom, mert tudom,mennyi mindent csinálhatnék. Készíthetnék egészséges kajákat, mehetnék reggel futni, este biciklizni, találkozhatnék a barátaimmal, olvashatnék szépirodalmat, tanulhatnék, írhatnék könyvet, fejthenék rejtvényt, rendet rakhatnék, takaríthatnék, csavaroghatnék a városban. Ehelyett beteges zenemaratonokat nyomatok(8 órásakat), falom a csokis zabkását, a többi időben pedig netezek.
Odajutottam,hogy mostmár visszafordíthatatlan az egészségügyi állapotom. A vállam ennyire még sose fájt, mostmár átlagban másfél- kettő órába telik elaludni. A striák nagyon vastagok és vörösek a combomon, az oldalamon, és a vádlimon. Zabálás mellett fogytam 3 kilót!!! Mind izomból,úgyám! Eddig legalább a fenekemen volt izom, most az is egy hatalmas löttyedt valami lett, a hátamról és a hasamról nem is beszélve,azok a legborzalmasabbak. Odáig jutottam,hogy nehezemre esik lehajolni és reggelente felkelni az izomhiány miatt. A hajam is csak tovább töredezik.
Tudjátok,mi még a durva? Hogy volt néhány olyan nap,amikor úgy voltam vele,hogy na,akkor ma majd egészségesen táplálkozom, és hasznos dolgokat csinálok. Bumm nekem, egy csokis zabkása. Megint. 100gr zabból, rengeteg cukorral. Tegnap ettem rántott húst, rosszul lettem tőle. A szervezetem felismerte a proteint,és fájt tőle a hasam. Ma sült csirkemellet ettem,azt már jobban bírtam, de félek,hogy mostmár megpecsételődött a sorsom.
Nem tudom,mit tegyek. Félek lépni a változás felé. Éppen ezért: rettegek,hogy bár változom, ugyanúgy izomhiányos, depressziós, csúnya, kövér maradok.
Ha ez nem lenne elég, már az új osztályom is tudja,hogy bolond vagyok. Csak egy rövid sztori: sikerült belépnem,és mivel mindenki ismer mindenkit személyesen, ezért úgy gondoltam,bemutatkozok. Tudjátok, a tipikus cuki lányt adtam. Igaz,így sikerült szereznem egy lájkot meg egy új barátot, de többiek inkább csak jól kinevettek. Hálistennek nem lettem mém,de azért eléggé beparáztam.
Kérdés: mit várjak ezek után? Úgy az élettől?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése