Egyszer lent, de inkább fent
Na, mit ne mondjak, ez a három nap is bőven tartogatott meglepetéseket és akadályokat: de persze nem rejtette el őket, ki is rakta,méghozzá elém! A megoldások pedig a buktatók mögött lapultak meg: ez a példa bizonyítja,hogy mindig van kiút a problémákból, csak mögéjük kell látni. Ezután a gyönyörű, bölcs beszéd után pedig térjünk is át a cselekmények cselekményére:
Péntek
Az első 1800 kcalos nap...féltem tőle, de tudjátok mit? Az étkezési zavar, a depresszió, és a rossz tulajdonságok is félelemből táplálkoznak. Aztán ha elfogyott a kaja, téged kezd el emészteni belülről, de persze ő is csábításba esik, megunja a szokott dolgokat, és ráharap a testedre is. Én pedig még január elseje előtt megfogadtam, hogy nem fogom az aranyhalaimat megaszalni, és odadobálni a teknősnek. Én magam akarom táplálni a halacskáimat, és gyönyörködni bennük. Gondoskodni Róluk, és az akváriumukról. És persze hamar kiderült,hogy félni itt nem kell. Reggel ettem dzsemes kenyeret, és a szervezetem már rögtön meghálálta,hogy nem 800 kcallal, hanem 500-zal indítottam a napot. Igaz, ez sem volt a legjobb: a lekvár csupa cukor, a margarin tele van hidrogénezett olajokkal, a kenyérbe meg fene tudja,mit raknak. Aztán jött a tízórai: amint kinyitottam a még tegnap este elkészített salátámat, megcsapott a finom illata. Akik olvasták az első beszámolómat az életmódváltásról, azok tudhatják,hogy kezd visszatérni az egészséges ételek iránti vágyam. És ez esetben is csak azt tudom mondani,hogy nőtt. A kezdést figyelembe véve, a két kedvenc zöldségemet raktam össze saláta levelekkel, pulykamellel és földimogyoróval: a paprikát és a paradicsomot. Fennségesen nézett ki,még egy király sem kívánhat magának annál jobbat. Csak hát az iskolában nem adnak arra időt,hogy jól megrágd és megemészd az ételedet, mivel a legtöbben két harapással elintézik a péksüteményüket. De nem a salátát!! Tévedés ne essék, nem az ízével volt a bajom, mert ha azon múlott volna, 5 perc alatt bedörgöltem volna. Hanem az adaggal. Hiába volt tele az 5 literes dobozkám, az mégiscsak 281 kcal volt csak, kb. 5 g zsír(csak a magvak miatt) 10 g szénhidrát, viszont 30 g fehérje, meg persze sok-sok rost. És mivel utóbbi 2 eléggé laktat, meg ugye ott van az optikai csalódás, eléggé gyorsan eltelik vele az ember. Így sajna sok levegőt benyeltem, felpuffadt a hasam, és az étel kb. 1 nyolcada kidobásra lett ítélve): ha valakinek lenne egy jó tippje,hogy hogyan lehet gyorsan, alaposan megrágva, és levegő lenyelése nélkül ilyesmi ételeket enni, akkor az kérem jelezze a kommentszekcióban(:
Aztán jött az ebéd, ami ugyanez volt,csak szénhidrátforrásként bulgurt raktam hozzá. Szerencsére meg tudtam enni a nagy részét, pedig még tanulnom is kellett a hetedik órára, viszont a saláta levelek nagy részét ott hagytam, mert már elegem lett belőle:/ az elsősegély órát tartó nő egyébként mindig is nagy ámulattal nézte,hogy miket eszem. Azt mondta,nagyon jót tesz a változás(ezelőtt ugyanis kétszer annyi húst ettem ebédre, dupla adagnyi gabona/álgabona körettel, kevesebb zöldséggel, valamint mogyoró és saláta nélkül) és megjegyezte,biztos kibírom ezzel vacsoráig. Hát nem. De nem is akartam. Már megint 10 perccel az uzsonna előtt picit megéheztem, úgyhogy elkészítettem a zabkásámat- ezúttal indukciós lapon. Nem, nem fogok a mikróval tovább sz.rakodni, és rájöttem,hogy megéri inkább lábasban csinálni,mert sokkal emészthetőbb, és finomabb lesz az eredmény, megkímélve ezzel magamat a mikrohullámú bigyóktól és izéktől, valamint mosatlan-takarékos(3 tálka helyet 2őt használok) és viszonylag ugyanannyi idő alatt kész. És az édesítés csökkentését észre se vettem, sőt! Jobban ízlett így 1 kiskanálnyi mézzel, mint kettővel. Gyorsan meg is ettem, nagyon jól esett(:
A dolgozatírás után hazajöttem, és amint beléptem az ajtón, eszembe jutott,hogy egy csomó fontos dolgot kellett volna vennem a boltban. Úgyhogy fel kellett hívnom anyát,hogy legyen szíves, és hozzon nekem teafaolajat, búzasikért és zablisztet. Oké, utóbbit még elfogadta, de kb. 5 percbe, azaz 250 forintomba került,mire elmagyaráztam neki, hogy miért kell az első kettő. De még akkor sem fogta fel. Ennek ellenére hazajött ugyan a kis üvegcsével, meg a liszttel, de azt mondta, a búzasikér a város összes bioboltjából elogyott. Hát, elég mérges voltam, mert 1. ennek elég kicsi lett volna az esélye,mert nem igazán kellendő 2.a hétvégén kellett volna fogyókúrás, fehérjedús kenyér készítéséhez, úgyhogy vagy keresek egy másik, kb.ezekkel a makrókkal rendelkező cipóreceptet, vagy az első hetet még kibírom boltival. Cserébe az anyukám vett gyerekárra akciózott teljes kiörlésű panírmorzsát, és nagyon szép barna:D csak nem valószínű,hogy mostanság fogok rántott húst enni, mert elég zsíros:/ de majd csalónapon:D
Na, de a zabkása se tartott sokáig, még edzés előtt megéheztem, bár lehet,hogy inkább csak beképzeltem magam. Na, de nem is baj, ha az ember nem teli hassal tornázik. Piláteszeztem, és be kell valljam, nagyon jól sikerült. Most ment 15 perc mozgás is, de persze a változásokat egyelőre csak érzem, nem látom. Mindegyik feladatot tudtam teljesíteni, és még csak a szívem sem dobogott hevesen, nem fulladoztam. Ezek a tünetek napról napra csökkennek! Aztán a túrókrém is annyira jól esett. Ez is jobban ízlet kevesebb édesítéssel, és vidáman ettem meg az egészet. Ezután kedvet kaptam a kókusz olajos hajkondícionáló kipróbálásához. Őszinte legyek, jelenleg még nem látszik a változás, a hajam vége és alja ugyanúgy száraz és töredezett maradt, de legalább egyenesedett, és könnyebben fésülhetőbb. Én nem adom fel, próbálkozom, de ha a hajam továbbra sem fogja regenerálni magát, elmegyek a fodrászhoz, és vágatok le belőle,valamint ritkíttatok is.
Szombat
Káosz. Ezzel az egyszerű szóval lehetne jellemezni. Az egész napirendem felborult. Túrókrémet reggeliztem, tízóraira ettem a zabkását, és tízkor pedig a balett tanárnőm temetésén voltam. Szerencsére nem bőgtem el magam, de amikor megláttam azokat az ismerős arcokat, akikkel minden áprilisi versenyen találkozok...könnyes volt az arcuk, na, akkor az enyém is könnybe lábadt. Ezt az érzést nem lehet leírni. Ahhoz irodalmi legendának kéne lennem. De nem vagyok az. Ezért egyszerű,mégis sokatmondó mondatokba foglalom érzéseimet. Annyira szép temetés volt...és rengetegen voltak. Láttam azt a lányt, akivel minden versenyen beszélgetni szoktam. Eszembe jutott,amikor először találkoztunk: sorban álltunk a színpad mögött, és arra vártunk izgatottan,hogy kiállhassunk, és eltáncoljuk a szólónkat. Hogy oldjuk a feszültséget, elkezdtünk egymással társalogni. És az idei lett volna a 3.alkalom. De ehelyett egy temetkezésen láttam őt utoljára. Nem köszöntem neki, és nem tudom,hogy látott-e engem, eszébe jutottam-e neki. De erre soha nem kaphatok választ, hiszen többé nem fogok vele találkozni. Ahogyan végigtekintettem a tömegen, sok más ismerős arcot is véltem felfedezni. Mert mindegyik táncos karakteres személyiséggel rendelkezett. És mindegyiknek különleges volt a tánca. Vagy a ruhája. Vagy a haja. Vagy a zenéje. Olyanokat is láttam, akikről nem gondoltam volna,hogy valaha a tanárnőmnél tanultak balettot. Csak sejtettem, mert ők mind egymást ölelgették, és kb.egyidősek voltak velem. Láttam a verseny konferansziéjét, aki valósággal bőgött. Ugyanaz a fajta jellegzetes smink volt rajta. És rengeteg olyan baletttanár is megjelent,akik szintén indították a tanítványaikat a versenyen. Sőt, ezek közül a tanoncok közül is részt vettek néhányan, és ugyanúgy sírtak: megrémisztette őket a mi tanárunk sorsa. Azokkal a balett társaimat, akikkel nem egy iskolába járok, most találkoztam először az évzáró óta. Pedig nem itt és nem most kellett volna, hanem szeptemberben, a balett teremben. És tudjátok, mi a legborzalmasabb? Hogy nem küldtem neki karácsonyi ajándékot. Mert a sok tanulás mellett nem volt időm, mert nem volt ötletem,mit vigyek neki, mert nem volt lehetőségem eljuttatni, mert elkéstem vele,mert,mert,mert...rengeteg a mert, de ezek csak kifogások. Bezzeg ha tudtam volna,ha ez az utolsó ajándéka: szívvel-lélekkel sütöttem volna neki egészséges süteményt, és egy gyönyörű festménnyel elküldhettem volna. Vagy csak egy levelet írhattam volna. Vagy csak az üdvözletemet átadhattam volna. De nem. És úgy távozott el a túlvilágra,hogy azt hihette,hogy elfelejtettem őt. Hogy nem szerettem. Hogy nem vagyok hálás azért a 6 évért. Pedig sokszor gondoltam rá, szerettem, és örök hálával tartozom neki. Örök hála, örök élet, örök fiatalság, örök szépség...olyan könnyedén odadobjuk azt,hogy örök...pedig mondhatnánk azt is,hogy ökör. Mert ez az örök ez olyan ökörség. Ilyen nincs. A világ sem élhet örökké,hiszen a sok ökör és marha tönkreteszi a természetet. És ezek az ökrök és marhák is egyszer elkezdenek ráncosodni, betegeskedni,majd megdöglenek a búzaföldön: van búza, van eledel, van pénz. De nincs, aki igába fogja őket. Testileg táplálják magukat, lelkileg meg nem. És borzasztó,hogy ilyen szarvasmarhák uralják a világot. Na, de visszatérve: ez az egész herce-hurca most nem tett jót nekem. Pedig olyan jól indult az egész. De nem adom fel. mert nem adhatom fel. Ez most csak egy pillanatnyi mosolyszünet, de pár óra múlva megint a fellegekben fogok járni. Érzem. Tudom. És így is lett. Annyira élveztem a főzést, a sok, színes zöldségek vagdalását. Ebéd után 25 percet tornáztam, ami nagyon jól esett, azután meguzsiztam. Este fele jöttek ismerősök, és az első perctől fogva ott lebegett a levegőben,hogy bizony vita lesz a táplálkozásról. És persze apám megint lealázott,hogy mindig ilyen szir szarokkal próbálkozom, dumálok a bio cuccokról,de közben titokban zabálok, és ez annyira rosszul esett,mert akárhányszor társaságba vagyok a szüleimmel, az egyikük mindig kigúnyol az étkezési zavaraim miatt. Annyira szomorú,hogy ennyire nem látják ennek az egésznek az értelmét és fontosságát. Ők csak akkor aggódtak értem,amikor szemmel látható volt a soványságom, és mivel azóta csak hízom és hízom, gyerekesnek gondolnak. Nem fogják fel,hogy lelki problémák miatt kötök ki mindig ott,ahol, és nem alázásra,hanem támogatásra van szükségem. Még az sem döbbentette le őket,hogy szív és gyomorproblémáim vannak 1 hónapja. Szerintük gyógyszer kell nekem. Ezek normálisak? De most komolyan. Pár napja eszem egészségesebben, és már most elmúltak a panaszok kezelés nélkül. Kérdem én: továbbra is kitartanak a véleményük mellett? Ki hát! Még mindig nem értik meg,hogy én nem csak azt szeretném,ha pénzügyileg támogatnának, hanem lelkileg is. Nem merek csaló napokat tartani,mert már rögtön megvetnek, nem merek újdonságokat kipróbálni, mert ha elsőre nem sikerül, kinevetnek, nem merek enni se előttük, mert szerintük hatalmas nagy adag étel a salátám,amiben 300 kcal van, és már tornázni is alig merek. És még csodálkoznak,hogy szeretek itthon lenni egyedül, és inkább a magányt választom,mintsem a társaságot. Mert ha itthon vannak, tulajdonképpen semmit sem csinálhatok nyugodtan. De azért elvárják,hogy okos, szorgalmas, igényes, csinos legyek. DE ÍGY NEM LEHET! Na, de visszatérve, az este hátralevő része jól telt, és arra számítottam,hogy ha eszem a mini pizzámat, szégyelni fogom magam és jönnek a rosszalkodó megjegyzések, de nem. Békén hagytak, így én is jól éreztem magam.
Vasárnap
Az utolsó nap, amikor ehetek nem odaillő dolgot. Hajnal 5kor keltem,és gondoltam megnézem,mi van a spájzban. Hát, persze rögtön felébredtek a szüleim, és természetesen a szemükben kirajzolódott a megvetés. Úgy éreztem magam,mint egy konyhamalac, vagy éppen zugevő,pedig tényleg éhes voltam, és tervezett volt a félreevés. Ezért csak 3 db, 85 kcalos müzliszeletre volt időm, amik lássuk be,nem laktattak. Legszívesebben olyan narancsos-csokis ostyát ettem volna vagy marcipánrúdat,de mivel azok nagyon zörgősek,meg nem is voltak felbontva,rögtön észrevették volna. Így a reggelit pár szelet dzsemes kenyérrel zártam. És akkor eljött a heves szívdobogás, szomjúság, fáradékonyság. Mostmár biztos vagyok benne,hogy a cukorral van bajom,mert tegnap a pizzától semmilyen tünet nem jött elő,még felpuffadás se. Sebaj, úgyis ez az utolsó nap,amikor még használok nádcukrot és mézet, aztán meg rátérek az édesítőszerre. Mert természetesen eritritet még most sem sikerült vennem, pedig állandóan akciós valamelyik. Én csak tűkön ülve, naívan várok a jobb ajánlatra, kb. 1 éve: a stevia akciójára. De sajna nem jön a felszabadulás(aki értette a viccet, annak jó röhögést, aki meg nem, az vessen magára:D) de azért még várok, hátha.
A délelőttel jócskán meggyűlt a bajom: tegnap elfelejtettem húst párolni(mondjuk úgy,hogy nem is fért bele az időmbe) ,délelőtt pedig misére kellett mennem, és én kis naív azt hittem, 11kor már vígan ,,tízóraizhatok". A fenéket! Fél 12kor ettem meg, azaz a reggeli után 6 órával. Mit ne mondjak, utána már folyamatosan éhes voltam, úgyhogy anyám azt mondta,valamelyik reggel elvisz vérvételre,mert szerinte biztos,hogy cukorbeteg vagyok. Csak azzal az a bajocska,hogy félek a vérvételtől,meg ha reggel nem eszek, akkor a suliban már egésznap éhezésnek vagyok kitéve. Úgyhogy akkor hiányoznom kell egy napot,szuper(: (irónia,minden nap dogs van, meg nem lehet bepótolni) meg a tegnapi lelki sokkoknak meg is van az eredménye: ma konkrétan semihez sincs kedvem. A felégyazás elmaradt, kupi van a szobámban, és borzalmasan nézek ki. Úgyhogy holnap ki kell használni az egyedüllétet, és hangos zene mellett takarítai és szépítkezni fogok. Remélem teljesíteni is fogom.
Az edzés se ment zökkenőmentesen. Mivel a lábam teljesen izomlázas lett,pedig szombaton csak egy kis tingli tangli zsírégető edzésem volt, kizárólag hasizomgyakorlatokat tudtam végezni. Ehhez a fitt labdámat hívtam segítségül. Az orthorexiás nyaramnal szerves részét alkotta ez a fajta eszköz, mert minden vacsora előtt 1 órát tornáztam vele. Már akkoriban is előfordult,hogy a hirtelen helyzetváltások miatt felkavarodott a gyomrom, és most ismét elfogott a hányinger. Egy picit pihentem,majd folytattam, de egészen a vacsoráig furcsa érzésem volt,még a víz sem javított rajta.
És akkor itt vagyok. Vasárnap este, az ágyamban fejezem be ezt a bejegyzést. Izgatott vagyok a holnap miatt. Mert hétfőtől már nincs melléevés, a puszta igazságot kell megennem. Kenyérre végül nem volt időm,de majd legközelebb. Nagyon kíváncsi vagyok a közeljövőt illetően. Holnap tényleg jó lenne kipróbálni a tojásos sampont(amit anya nem engedett meg) ,meg egy házi, pattanások elleni arcpskolást felrakni,és eldicsekedni az eredménnyel. Rendet rakni, és nem ártana a reggeli vízivásra, valamint az esti jógára rászokni. Ezek mind-mind apró dolgok,mégsem csinálom meg őket, csak halasztgatom. Pedig nagyon sokat segítenének a testi-lelki gyógyulásban.
És akkor a végére néhány kérdés hozzátok. Naponta osszam meg a napjaimat, rövid bejegyzéseket írjak a blogra, vagy egy egész hetet foglaljak össze jó hosszúan? Kérlek írjátok meg kommentbe! Sziasztok!(;
Péntek
Az első 1800 kcalos nap...féltem tőle, de tudjátok mit? Az étkezési zavar, a depresszió, és a rossz tulajdonságok is félelemből táplálkoznak. Aztán ha elfogyott a kaja, téged kezd el emészteni belülről, de persze ő is csábításba esik, megunja a szokott dolgokat, és ráharap a testedre is. Én pedig még január elseje előtt megfogadtam, hogy nem fogom az aranyhalaimat megaszalni, és odadobálni a teknősnek. Én magam akarom táplálni a halacskáimat, és gyönyörködni bennük. Gondoskodni Róluk, és az akváriumukról. És persze hamar kiderült,hogy félni itt nem kell. Reggel ettem dzsemes kenyeret, és a szervezetem már rögtön meghálálta,hogy nem 800 kcallal, hanem 500-zal indítottam a napot. Igaz, ez sem volt a legjobb: a lekvár csupa cukor, a margarin tele van hidrogénezett olajokkal, a kenyérbe meg fene tudja,mit raknak. Aztán jött a tízórai: amint kinyitottam a még tegnap este elkészített salátámat, megcsapott a finom illata. Akik olvasták az első beszámolómat az életmódváltásról, azok tudhatják,hogy kezd visszatérni az egészséges ételek iránti vágyam. És ez esetben is csak azt tudom mondani,hogy nőtt. A kezdést figyelembe véve, a két kedvenc zöldségemet raktam össze saláta levelekkel, pulykamellel és földimogyoróval: a paprikát és a paradicsomot. Fennségesen nézett ki,még egy király sem kívánhat magának annál jobbat. Csak hát az iskolában nem adnak arra időt,hogy jól megrágd és megemészd az ételedet, mivel a legtöbben két harapással elintézik a péksüteményüket. De nem a salátát!! Tévedés ne essék, nem az ízével volt a bajom, mert ha azon múlott volna, 5 perc alatt bedörgöltem volna. Hanem az adaggal. Hiába volt tele az 5 literes dobozkám, az mégiscsak 281 kcal volt csak, kb. 5 g zsír(csak a magvak miatt) 10 g szénhidrát, viszont 30 g fehérje, meg persze sok-sok rost. És mivel utóbbi 2 eléggé laktat, meg ugye ott van az optikai csalódás, eléggé gyorsan eltelik vele az ember. Így sajna sok levegőt benyeltem, felpuffadt a hasam, és az étel kb. 1 nyolcada kidobásra lett ítélve): ha valakinek lenne egy jó tippje,hogy hogyan lehet gyorsan, alaposan megrágva, és levegő lenyelése nélkül ilyesmi ételeket enni, akkor az kérem jelezze a kommentszekcióban(:
Aztán jött az ebéd, ami ugyanez volt,csak szénhidrátforrásként bulgurt raktam hozzá. Szerencsére meg tudtam enni a nagy részét, pedig még tanulnom is kellett a hetedik órára, viszont a saláta levelek nagy részét ott hagytam, mert már elegem lett belőle:/ az elsősegély órát tartó nő egyébként mindig is nagy ámulattal nézte,hogy miket eszem. Azt mondta,nagyon jót tesz a változás(ezelőtt ugyanis kétszer annyi húst ettem ebédre, dupla adagnyi gabona/álgabona körettel, kevesebb zöldséggel, valamint mogyoró és saláta nélkül) és megjegyezte,biztos kibírom ezzel vacsoráig. Hát nem. De nem is akartam. Már megint 10 perccel az uzsonna előtt picit megéheztem, úgyhogy elkészítettem a zabkásámat- ezúttal indukciós lapon. Nem, nem fogok a mikróval tovább sz.rakodni, és rájöttem,hogy megéri inkább lábasban csinálni,mert sokkal emészthetőbb, és finomabb lesz az eredmény, megkímélve ezzel magamat a mikrohullámú bigyóktól és izéktől, valamint mosatlan-takarékos(3 tálka helyet 2őt használok) és viszonylag ugyanannyi idő alatt kész. És az édesítés csökkentését észre se vettem, sőt! Jobban ízlett így 1 kiskanálnyi mézzel, mint kettővel. Gyorsan meg is ettem, nagyon jól esett(:
A dolgozatírás után hazajöttem, és amint beléptem az ajtón, eszembe jutott,hogy egy csomó fontos dolgot kellett volna vennem a boltban. Úgyhogy fel kellett hívnom anyát,hogy legyen szíves, és hozzon nekem teafaolajat, búzasikért és zablisztet. Oké, utóbbit még elfogadta, de kb. 5 percbe, azaz 250 forintomba került,mire elmagyaráztam neki, hogy miért kell az első kettő. De még akkor sem fogta fel. Ennek ellenére hazajött ugyan a kis üvegcsével, meg a liszttel, de azt mondta, a búzasikér a város összes bioboltjából elogyott. Hát, elég mérges voltam, mert 1. ennek elég kicsi lett volna az esélye,mert nem igazán kellendő 2.a hétvégén kellett volna fogyókúrás, fehérjedús kenyér készítéséhez, úgyhogy vagy keresek egy másik, kb.ezekkel a makrókkal rendelkező cipóreceptet, vagy az első hetet még kibírom boltival. Cserébe az anyukám vett gyerekárra akciózott teljes kiörlésű panírmorzsát, és nagyon szép barna:D csak nem valószínű,hogy mostanság fogok rántott húst enni, mert elég zsíros:/ de majd csalónapon:D
Na, de a zabkása se tartott sokáig, még edzés előtt megéheztem, bár lehet,hogy inkább csak beképzeltem magam. Na, de nem is baj, ha az ember nem teli hassal tornázik. Piláteszeztem, és be kell valljam, nagyon jól sikerült. Most ment 15 perc mozgás is, de persze a változásokat egyelőre csak érzem, nem látom. Mindegyik feladatot tudtam teljesíteni, és még csak a szívem sem dobogott hevesen, nem fulladoztam. Ezek a tünetek napról napra csökkennek! Aztán a túrókrém is annyira jól esett. Ez is jobban ízlet kevesebb édesítéssel, és vidáman ettem meg az egészet. Ezután kedvet kaptam a kókusz olajos hajkondícionáló kipróbálásához. Őszinte legyek, jelenleg még nem látszik a változás, a hajam vége és alja ugyanúgy száraz és töredezett maradt, de legalább egyenesedett, és könnyebben fésülhetőbb. Én nem adom fel, próbálkozom, de ha a hajam továbbra sem fogja regenerálni magát, elmegyek a fodrászhoz, és vágatok le belőle,valamint ritkíttatok is.
Szombat
Káosz. Ezzel az egyszerű szóval lehetne jellemezni. Az egész napirendem felborult. Túrókrémet reggeliztem, tízóraira ettem a zabkását, és tízkor pedig a balett tanárnőm temetésén voltam. Szerencsére nem bőgtem el magam, de amikor megláttam azokat az ismerős arcokat, akikkel minden áprilisi versenyen találkozok...könnyes volt az arcuk, na, akkor az enyém is könnybe lábadt. Ezt az érzést nem lehet leírni. Ahhoz irodalmi legendának kéne lennem. De nem vagyok az. Ezért egyszerű,mégis sokatmondó mondatokba foglalom érzéseimet. Annyira szép temetés volt...és rengetegen voltak. Láttam azt a lányt, akivel minden versenyen beszélgetni szoktam. Eszembe jutott,amikor először találkoztunk: sorban álltunk a színpad mögött, és arra vártunk izgatottan,hogy kiállhassunk, és eltáncoljuk a szólónkat. Hogy oldjuk a feszültséget, elkezdtünk egymással társalogni. És az idei lett volna a 3.alkalom. De ehelyett egy temetkezésen láttam őt utoljára. Nem köszöntem neki, és nem tudom,hogy látott-e engem, eszébe jutottam-e neki. De erre soha nem kaphatok választ, hiszen többé nem fogok vele találkozni. Ahogyan végigtekintettem a tömegen, sok más ismerős arcot is véltem felfedezni. Mert mindegyik táncos karakteres személyiséggel rendelkezett. És mindegyiknek különleges volt a tánca. Vagy a ruhája. Vagy a haja. Vagy a zenéje. Olyanokat is láttam, akikről nem gondoltam volna,hogy valaha a tanárnőmnél tanultak balettot. Csak sejtettem, mert ők mind egymást ölelgették, és kb.egyidősek voltak velem. Láttam a verseny konferansziéjét, aki valósággal bőgött. Ugyanaz a fajta jellegzetes smink volt rajta. És rengeteg olyan baletttanár is megjelent,akik szintén indították a tanítványaikat a versenyen. Sőt, ezek közül a tanoncok közül is részt vettek néhányan, és ugyanúgy sírtak: megrémisztette őket a mi tanárunk sorsa. Azokkal a balett társaimat, akikkel nem egy iskolába járok, most találkoztam először az évzáró óta. Pedig nem itt és nem most kellett volna, hanem szeptemberben, a balett teremben. És tudjátok, mi a legborzalmasabb? Hogy nem küldtem neki karácsonyi ajándékot. Mert a sok tanulás mellett nem volt időm, mert nem volt ötletem,mit vigyek neki, mert nem volt lehetőségem eljuttatni, mert elkéstem vele,mert,mert,mert...rengeteg a mert, de ezek csak kifogások. Bezzeg ha tudtam volna,ha ez az utolsó ajándéka: szívvel-lélekkel sütöttem volna neki egészséges süteményt, és egy gyönyörű festménnyel elküldhettem volna. Vagy csak egy levelet írhattam volna. Vagy csak az üdvözletemet átadhattam volna. De nem. És úgy távozott el a túlvilágra,hogy azt hihette,hogy elfelejtettem őt. Hogy nem szerettem. Hogy nem vagyok hálás azért a 6 évért. Pedig sokszor gondoltam rá, szerettem, és örök hálával tartozom neki. Örök hála, örök élet, örök fiatalság, örök szépség...olyan könnyedén odadobjuk azt,hogy örök...pedig mondhatnánk azt is,hogy ökör. Mert ez az örök ez olyan ökörség. Ilyen nincs. A világ sem élhet örökké,hiszen a sok ökör és marha tönkreteszi a természetet. És ezek az ökrök és marhák is egyszer elkezdenek ráncosodni, betegeskedni,majd megdöglenek a búzaföldön: van búza, van eledel, van pénz. De nincs, aki igába fogja őket. Testileg táplálják magukat, lelkileg meg nem. És borzasztó,hogy ilyen szarvasmarhák uralják a világot. Na, de visszatérve: ez az egész herce-hurca most nem tett jót nekem. Pedig olyan jól indult az egész. De nem adom fel. mert nem adhatom fel. Ez most csak egy pillanatnyi mosolyszünet, de pár óra múlva megint a fellegekben fogok járni. Érzem. Tudom. És így is lett. Annyira élveztem a főzést, a sok, színes zöldségek vagdalását. Ebéd után 25 percet tornáztam, ami nagyon jól esett, azután meguzsiztam. Este fele jöttek ismerősök, és az első perctől fogva ott lebegett a levegőben,hogy bizony vita lesz a táplálkozásról. És persze apám megint lealázott,hogy mindig ilyen szir szarokkal próbálkozom, dumálok a bio cuccokról,de közben titokban zabálok, és ez annyira rosszul esett,mert akárhányszor társaságba vagyok a szüleimmel, az egyikük mindig kigúnyol az étkezési zavaraim miatt. Annyira szomorú,hogy ennyire nem látják ennek az egésznek az értelmét és fontosságát. Ők csak akkor aggódtak értem,amikor szemmel látható volt a soványságom, és mivel azóta csak hízom és hízom, gyerekesnek gondolnak. Nem fogják fel,hogy lelki problémák miatt kötök ki mindig ott,ahol, és nem alázásra,hanem támogatásra van szükségem. Még az sem döbbentette le őket,hogy szív és gyomorproblémáim vannak 1 hónapja. Szerintük gyógyszer kell nekem. Ezek normálisak? De most komolyan. Pár napja eszem egészségesebben, és már most elmúltak a panaszok kezelés nélkül. Kérdem én: továbbra is kitartanak a véleményük mellett? Ki hát! Még mindig nem értik meg,hogy én nem csak azt szeretném,ha pénzügyileg támogatnának, hanem lelkileg is. Nem merek csaló napokat tartani,mert már rögtön megvetnek, nem merek újdonságokat kipróbálni, mert ha elsőre nem sikerül, kinevetnek, nem merek enni se előttük, mert szerintük hatalmas nagy adag étel a salátám,amiben 300 kcal van, és már tornázni is alig merek. És még csodálkoznak,hogy szeretek itthon lenni egyedül, és inkább a magányt választom,mintsem a társaságot. Mert ha itthon vannak, tulajdonképpen semmit sem csinálhatok nyugodtan. De azért elvárják,hogy okos, szorgalmas, igényes, csinos legyek. DE ÍGY NEM LEHET! Na, de visszatérve, az este hátralevő része jól telt, és arra számítottam,hogy ha eszem a mini pizzámat, szégyelni fogom magam és jönnek a rosszalkodó megjegyzések, de nem. Békén hagytak, így én is jól éreztem magam.
Vasárnap
Az utolsó nap, amikor ehetek nem odaillő dolgot. Hajnal 5kor keltem,és gondoltam megnézem,mi van a spájzban. Hát, persze rögtön felébredtek a szüleim, és természetesen a szemükben kirajzolódott a megvetés. Úgy éreztem magam,mint egy konyhamalac, vagy éppen zugevő,pedig tényleg éhes voltam, és tervezett volt a félreevés. Ezért csak 3 db, 85 kcalos müzliszeletre volt időm, amik lássuk be,nem laktattak. Legszívesebben olyan narancsos-csokis ostyát ettem volna vagy marcipánrúdat,de mivel azok nagyon zörgősek,meg nem is voltak felbontva,rögtön észrevették volna. Így a reggelit pár szelet dzsemes kenyérrel zártam. És akkor eljött a heves szívdobogás, szomjúság, fáradékonyság. Mostmár biztos vagyok benne,hogy a cukorral van bajom,mert tegnap a pizzától semmilyen tünet nem jött elő,még felpuffadás se. Sebaj, úgyis ez az utolsó nap,amikor még használok nádcukrot és mézet, aztán meg rátérek az édesítőszerre. Mert természetesen eritritet még most sem sikerült vennem, pedig állandóan akciós valamelyik. Én csak tűkön ülve, naívan várok a jobb ajánlatra, kb. 1 éve: a stevia akciójára. De sajna nem jön a felszabadulás(aki értette a viccet, annak jó röhögést, aki meg nem, az vessen magára:D) de azért még várok, hátha.
A délelőttel jócskán meggyűlt a bajom: tegnap elfelejtettem húst párolni(mondjuk úgy,hogy nem is fért bele az időmbe) ,délelőtt pedig misére kellett mennem, és én kis naív azt hittem, 11kor már vígan ,,tízóraizhatok". A fenéket! Fél 12kor ettem meg, azaz a reggeli után 6 órával. Mit ne mondjak, utána már folyamatosan éhes voltam, úgyhogy anyám azt mondta,valamelyik reggel elvisz vérvételre,mert szerinte biztos,hogy cukorbeteg vagyok. Csak azzal az a bajocska,hogy félek a vérvételtől,meg ha reggel nem eszek, akkor a suliban már egésznap éhezésnek vagyok kitéve. Úgyhogy akkor hiányoznom kell egy napot,szuper(: (irónia,minden nap dogs van, meg nem lehet bepótolni) meg a tegnapi lelki sokkoknak meg is van az eredménye: ma konkrétan semihez sincs kedvem. A felégyazás elmaradt, kupi van a szobámban, és borzalmasan nézek ki. Úgyhogy holnap ki kell használni az egyedüllétet, és hangos zene mellett takarítai és szépítkezni fogok. Remélem teljesíteni is fogom.
Az edzés se ment zökkenőmentesen. Mivel a lábam teljesen izomlázas lett,pedig szombaton csak egy kis tingli tangli zsírégető edzésem volt, kizárólag hasizomgyakorlatokat tudtam végezni. Ehhez a fitt labdámat hívtam segítségül. Az orthorexiás nyaramnal szerves részét alkotta ez a fajta eszköz, mert minden vacsora előtt 1 órát tornáztam vele. Már akkoriban is előfordult,hogy a hirtelen helyzetváltások miatt felkavarodott a gyomrom, és most ismét elfogott a hányinger. Egy picit pihentem,majd folytattam, de egészen a vacsoráig furcsa érzésem volt,még a víz sem javított rajta.
És akkor itt vagyok. Vasárnap este, az ágyamban fejezem be ezt a bejegyzést. Izgatott vagyok a holnap miatt. Mert hétfőtől már nincs melléevés, a puszta igazságot kell megennem. Kenyérre végül nem volt időm,de majd legközelebb. Nagyon kíváncsi vagyok a közeljövőt illetően. Holnap tényleg jó lenne kipróbálni a tojásos sampont(amit anya nem engedett meg) ,meg egy házi, pattanások elleni arcpskolást felrakni,és eldicsekedni az eredménnyel. Rendet rakni, és nem ártana a reggeli vízivásra, valamint az esti jógára rászokni. Ezek mind-mind apró dolgok,mégsem csinálom meg őket, csak halasztgatom. Pedig nagyon sokat segítenének a testi-lelki gyógyulásban.
És akkor a végére néhány kérdés hozzátok. Naponta osszam meg a napjaimat, rövid bejegyzéseket írjak a blogra, vagy egy egész hetet foglaljak össze jó hosszúan? Kérlek írjátok meg kommentbe! Sziasztok!(;
Megjegyzések
Megjegyzés küldése