#mystory Az anorexia hálójában(második felvonás)
Sziasztok! Egyszerűen nem tudtam tűrtőztetni tovább magam, úgyhogy elhoztam az anorexiás küzdelmem utolsó heteit. Örömmel látom a statisztikák alapján,hogy van rá érdekeltség, és ugyan csak 8-10 emberről van szó, de ez egy hatalmas teljesítmény pár nap leforgása alatt. Úgyhogy bátran írjátok le kommentbe a véleményeiteket, tapasztalataitokat, nem kell regisztrálni hozzá(:
Nos, február vége felé volt a balettverseny elődöntője. Mivel 2-3 kilót fogytam a méreckedés óta, a kész szoknya kicsit nagy volt rám,de gyorsan megoldottuk. Találkoztam egy régi ismerősömmel is, akivel minden döntőn beszélgettem. Ő nem látta betegség jelét, mivel a hajam konytba volt, nem látszódott,hogy mennyire száraz,valamint az arcom is ki volt sminkelve, a sápadtágot nehezen lehetett kivenni. Teljesen el volt ámulva,hogy milyen csinos vagyok, és ő is gratulált a fogyásomhoz. Ezekszerint ő se vette figyelembe a tiltó táblát.(hinnye, mennyi sok utalás van a tegnapi bejegyzésre:D). De történtek ennél cikibb dolgok is azon a napon. Mivel az öltözőben nem csak mi,hanem a szülők is bent voltak, kihasználták az alkalmat, hogy anyum nincs bent, és faggattak. Úgy mindenről. Először csak a tanulásról, a táncról, aztán meg rátértek a lényegre.
-Te még mindig fogyózol?- kérdezte egy anyuka flegmásan, szó szerint idézve.
És én igenis mondtam, hogy persze, miért ne? Még mindig hájas a hasam. Na, eléggé ki voltak borulva, de a lányok is. Úgyhogy amint visszajött anyám, kérdőre vonta a fent említett kedves anyuka, aztán meg jót dumcsizott az anyum egy másik szülővel rólam, de az már kedvesebb hangnemben volt. A balettos társaim is odajöttek, mondták nem kéne, és olyan mérges lettem a világra,hogy elővettem egy nagy bagettet, és befaltam,hogy lássák, eszem. Na, azután békénhagytak, csak még 1 pici ostyát kellett ennem, hogy megnyugodjon a lelki világuk. Nem sokkal később a szervezők mindenkit megkínáltak csokis muffinnal, de sikerült vissza fognom magam, bár az ,,éhes kutya bociszemet" nem tudtam elrejteni. Amikor a verseny végetért, rohanó léptekkel siettünk a pályaudvarra,hogy nehogy lekéssük a vonatot. Alig tudtam futni, és ennek nem csak az volt sz oka,hogy magassarkú csizma volt rajtam(mert miért is ne?), rögös és saras volt a hosszú út,hanem gyorsan kifulladtam. Az utolsó métereknél már fogni kellett a kezemet, és valósággal az anyám meg a barátnőm húzott. És ez volt az a pillanat, amikor a legjobb balettos barátnőmnek átkattant valami az agyában. A következő órán emlékeztetett a történtekre, és figyelmeztetett, lassan, de biztosan kezdjek el többet enni. Én nagyon megharagudtam rá, és az arcába vágtam,hogy irigy, amiért elveszem tőle a legvékonyabb lány címet(ő genetikailag volt olyan vékony). Na, ezután nem sokat szóltunk egymáshoz, ő is meg volt sértődve, meg én is. Amikor másnap este megmutattuk apámnak a duetünkről készült videófelvételt, meglepődött,hogy kezdek vékonyabb lenni a barátnőmnél. Én még azóta se mertem megnézni azt a videót.
Már gőzerővel zakatoltunk a márciusba, amikor náthás lettem. Mit volt tenni, el kellett menni a házidokihoz. Kiírt 3 napra, de nem jegyezte meg, hogy sovány vagyok. Anyám unszolására ezalatt az idő alatt többet kellett ennem, de mivel nem volt itthon napközben, nem ettem semmit,csak amikor hazaért.
Amikor már lassan 41 kiló voltam, rengeteg fotót készítettem magamról. Lefekvés előtt és után fotózgattam magam. Kezdtem imádni a testem. Valójában tudtam,hogy mostmár büszke lehetek a testemre, mert csinos vagyok, de nem akartam leállni. Féltem a hízástól, a falásrohamoktól, és úgy gondoltam, ha dobok még le néhány kilót, még jobban fogok kinézni. Ekkor kezdődtek az apróbb rosszullétek, amik igazából csak annyit takarnak,hogy rossz volt a közérzetem, és pár másodperces szédülések törtek rám. Visszatérve a fotókra, a hízás után az összeset töröltem, mert szégyeltem magam. Kivéve egyet. Mert azt a fotót az interneten találtam, amikor beírtam a nevem szórakozásból. És az internet nem felejt. A képen egy oklevélt tartok a kezemben, és az iskola egyik dolgozója fotózott le,hogy kirakhassanak a dicsőégfalra. Akkor már tényleg látszódott,hogy milyen pálcikák a lábaim, zilált a hajam, sápadt az arcom, de a legdurvább,hogy a hasam valóban nem volt lapos! Felnagyítás nélkül is látszik,hogy az a babaháj kinyomja a nadrág gombját,ami kitüremkedik a póló alatt. Ezt persze csak az érti meg, akinek már volt testképzavara.
Március végén már 40 kg voltam. Ez volt a betegség során a legalacsonyabb súlyom. De hogy hogyan gyógyultam ki, és ennek mi volt a hatása, azt ,,hamarosan" megtudhatjátok.
Nos, február vége felé volt a balettverseny elődöntője. Mivel 2-3 kilót fogytam a méreckedés óta, a kész szoknya kicsit nagy volt rám,de gyorsan megoldottuk. Találkoztam egy régi ismerősömmel is, akivel minden döntőn beszélgettem. Ő nem látta betegség jelét, mivel a hajam konytba volt, nem látszódott,hogy mennyire száraz,valamint az arcom is ki volt sminkelve, a sápadtágot nehezen lehetett kivenni. Teljesen el volt ámulva,hogy milyen csinos vagyok, és ő is gratulált a fogyásomhoz. Ezekszerint ő se vette figyelembe a tiltó táblát.(hinnye, mennyi sok utalás van a tegnapi bejegyzésre:D). De történtek ennél cikibb dolgok is azon a napon. Mivel az öltözőben nem csak mi,hanem a szülők is bent voltak, kihasználták az alkalmat, hogy anyum nincs bent, és faggattak. Úgy mindenről. Először csak a tanulásról, a táncról, aztán meg rátértek a lényegre.
-Te még mindig fogyózol?- kérdezte egy anyuka flegmásan, szó szerint idézve.
És én igenis mondtam, hogy persze, miért ne? Még mindig hájas a hasam. Na, eléggé ki voltak borulva, de a lányok is. Úgyhogy amint visszajött anyám, kérdőre vonta a fent említett kedves anyuka, aztán meg jót dumcsizott az anyum egy másik szülővel rólam, de az már kedvesebb hangnemben volt. A balettos társaim is odajöttek, mondták nem kéne, és olyan mérges lettem a világra,hogy elővettem egy nagy bagettet, és befaltam,hogy lássák, eszem. Na, azután békénhagytak, csak még 1 pici ostyát kellett ennem, hogy megnyugodjon a lelki világuk. Nem sokkal később a szervezők mindenkit megkínáltak csokis muffinnal, de sikerült vissza fognom magam, bár az ,,éhes kutya bociszemet" nem tudtam elrejteni. Amikor a verseny végetért, rohanó léptekkel siettünk a pályaudvarra,hogy nehogy lekéssük a vonatot. Alig tudtam futni, és ennek nem csak az volt sz oka,hogy magassarkú csizma volt rajtam(mert miért is ne?), rögös és saras volt a hosszú út,hanem gyorsan kifulladtam. Az utolsó métereknél már fogni kellett a kezemet, és valósággal az anyám meg a barátnőm húzott. És ez volt az a pillanat, amikor a legjobb balettos barátnőmnek átkattant valami az agyában. A következő órán emlékeztetett a történtekre, és figyelmeztetett, lassan, de biztosan kezdjek el többet enni. Én nagyon megharagudtam rá, és az arcába vágtam,hogy irigy, amiért elveszem tőle a legvékonyabb lány címet(ő genetikailag volt olyan vékony). Na, ezután nem sokat szóltunk egymáshoz, ő is meg volt sértődve, meg én is. Amikor másnap este megmutattuk apámnak a duetünkről készült videófelvételt, meglepődött,hogy kezdek vékonyabb lenni a barátnőmnél. Én még azóta se mertem megnézni azt a videót.
Már gőzerővel zakatoltunk a márciusba, amikor náthás lettem. Mit volt tenni, el kellett menni a házidokihoz. Kiírt 3 napra, de nem jegyezte meg, hogy sovány vagyok. Anyám unszolására ezalatt az idő alatt többet kellett ennem, de mivel nem volt itthon napközben, nem ettem semmit,csak amikor hazaért.
Amikor már lassan 41 kiló voltam, rengeteg fotót készítettem magamról. Lefekvés előtt és után fotózgattam magam. Kezdtem imádni a testem. Valójában tudtam,hogy mostmár büszke lehetek a testemre, mert csinos vagyok, de nem akartam leállni. Féltem a hízástól, a falásrohamoktól, és úgy gondoltam, ha dobok még le néhány kilót, még jobban fogok kinézni. Ekkor kezdődtek az apróbb rosszullétek, amik igazából csak annyit takarnak,hogy rossz volt a közérzetem, és pár másodperces szédülések törtek rám. Visszatérve a fotókra, a hízás után az összeset töröltem, mert szégyeltem magam. Kivéve egyet. Mert azt a fotót az interneten találtam, amikor beírtam a nevem szórakozásból. És az internet nem felejt. A képen egy oklevélt tartok a kezemben, és az iskola egyik dolgozója fotózott le,hogy kirakhassanak a dicsőégfalra. Akkor már tényleg látszódott,hogy milyen pálcikák a lábaim, zilált a hajam, sápadt az arcom, de a legdurvább,hogy a hasam valóban nem volt lapos! Felnagyítás nélkül is látszik,hogy az a babaháj kinyomja a nadrág gombját,ami kitüremkedik a póló alatt. Ezt persze csak az érti meg, akinek már volt testképzavara.
Március végén már 40 kg voltam. Ez volt a betegség során a legalacsonyabb súlyom. De hogy hogyan gyógyultam ki, és ennek mi volt a hatása, azt ,,hamarosan" megtudhatjátok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése