Ketyeg az óra

Tegnap érdekes dolgok történtek. Most egy rövid bejegyzést szeretnék írni, nem akarom túlbonyolítani a dolgokat. Tesi órán pingpongoztam iróniás barátnőmmel. Mindenféléről beszélgettünk, mígnem valahogy csal elkanyarodtunk a lelki állapotomhoz. Ez még nem olyan rossz,de ahogy elkezdte sorolni, milyen bajaim vannak, kibuggyant belőlem a nevetés. Nem tudom, és nem is értem, miért. Csak nevettem azon,hogy szerinte túlságosan utálom magam, nem vagyok annyira kövér,csak molett, és nem normális,hogy zabálok. Na,de a röhögésemen mégjobban felháborodott,így fenyegetésbe kezdett: ha nem mondok el mindent anyumnak 2 héten belül, akkor a ballagáson fog kitálalni. Na,hát érzékeny pontra tapintott,ugye. Tudom,jót akar,de ez azért túlzás még tőle is. Úgyhogy hazamentem, megettem egy croassaintot, egy fagyit, egy kis epres sütit, meg derelyét, és meglepő módon még aznap elmondtam neki mindent. Vagyis majdnem mindent, burkolt formában. Hát ja, nem is akadt ki, csak annyit mondott, majd segít a nyári szünetben amennyit csak tud. De komolyabbat ő se tudott hozzászólni. Így kell ezt,kérem! Iróniás barátnőm tuti azzal kezdte volna, hogy gyűlölöm magam, zugevő vagyok, meg szeretnék anorexiás lenni(ami ebben az értelemben nem pontosan igaz, plusz úgyse leszek az soha). Én viszont utalgattam néhány dologra, át is ment az üzenet. Még a depressziót is említettem. De tudjátok,mi a durva? Ha már depresszió...az összes barátom, plusz az anyukám is alátámasztotta azt a tényt,hogy csinálhatok bármit, nagyon,de nagyon látszik az,hogy gyűlölöm magam. Még a nevetésemkor is kirajzolódik. Na,itt kezdtem el sírni,és el is múlt a viháncolás. Én már 2 éve élek úgy,hogy próbálom elfedni a valós énemet, ami valamikor sikerül, valamikor pedig tényleg nem. És abban a tudatban éltem éveken keresztül,hogy bizony ez a módszer beválik, senki nem sejt semmit, boldog vagyok. Ám az álboldogság ezek szerint mégis látszik, és egy egész világ omlott össze bennem. Legnagyobb függőségem az étel mellett a zene: a napokban szakadozott a net, és amikor leállt a zene, mindig sírásba kezdtem. Kiszakadtam a csodálatos álomvilágból. Ám amikor újra megszólalt, úgy kezdtem bele a táncolásba és éneklésbe ismét, mintha nem történt volna semmi. Az étellel is így vagyok: ha eszek, előjön egy szabadságérzet, ám valamikor ez elmarad, és a bennem élő szörnyeket táplálom. Mindig eszembe jut,mi lenne,ha holnaptól apró változások segítségével törekednék az egészségre. Aztán befalok valamit, és ennyi. Az új barátnőm se ír rám több napja,pedig látom,hogy fent van. Mondjuk ott van a levegőben még mindig,hogy nem ér rá, de a többiek szerint tényleg elijesztettem. Valószínűleg neki is az álarcomat mutattam. Ami igaz is. Eldöntöttem, szeptembertől az új énemet mutatom mindenkinek. Na,már most megbuktam. Továbbá az is idegesít,hogy a messenger laggolása miatt nem tudok belépni az új osztálycsoportba. Már most látom magam előtt,ahogy az első napon mindenki fintorogva néz rám, mert azt hiszik,eltévedtem. Majd bemutatkozom, és el is van a kocka vetve: nem ismernek, kívülálló, ráadásul vidéki. Na,nem baj,koncentrálok a tanulásra és kész. Ahogy nyári szünetben is ezt fogom tenni.
Röviden ennyit akartam mondani. Tehát nem megyek pszichológushoz,mert nem kell.